Szavak

Szeretem, mikor a szavak szép rendben pattannak ki, mintha elhangzásuk pillanatában előre kijelölt helyük lenne. Mintha minden következő szó nélkülözhetetlen lenne minden előző számára. Úgy dobják ki egymást, mint az egyenlet a végeredményt. Élesen sorakoznak a szájban a fogakon.

A mondatok bácsis érelme alól ki-kifénylik a hangok önfeledt selymessége. Isten ujjlenyomata ez is. 

Ha a megértés kötelessége alól felszabadítjuk magunkat, gazdag játékot hallunk, a betűk rakoncátlankodnak, mint csínytevő gyerekek, a szavak tanáros jelenléte mögött. Biztos volt olyan, hogy figyelmetlenségből nem emlékeztél rá, mit mondtak épp az imént, és ekkor csak egy kép maradt benned az elhangzottakról, de ez mást jelentett, mint amit a beszélő mondani akart, vagy éppen nem is állt össze egy racionális alakká, csak csengett a füledben, mintha álmodból ébresztenének, amikor utánakaptad fejedet, hogy megtudd: mi is volt az?

Vagy olyan is volt, hogy a strand homokjába fúrva magad, pont álomba merültél. Testeden a vízcseppeket lehűtötte a szél, és szavak bársonyos távolodó zsongása altatott el.